– Szeptember 25-én drámai videó jelent meg a menekülő örményekről. A Hegyi-Karabah központjától az örmény határig húzódó Lacsin-folyosóról (korridor) készült légifelvételen több kilométeres kocsisor látszik…

– Védtelen emberek tömegei kényszerültek elhagyni otthonaikat, igazi egzódus zajlik. Látszik annak álságossága, hogy Azerbajdzsán a szeptember 19-i villámtámadást „terrorelhárító műveletnek” nevezte. Szó sincs itt „terroristákról” vagy „szeparatistákról”, tessék megnézni a képeket. Az azeri terminológia azonban ezt sulykolta, és ennek nyomán ismételgette a félretájékoztatott (vagy nem tájékozódó) média és a nemzetközi közösség. Az azeri érdek egyértelmű: senkinek ne jusson eszébe békemissziót küldeni a térségbe.

A Hegyi-Karabahban élő örmények az autonómiájukért, identitásukért küzdő keresztények, védtelen emberek, akik most váltak végletesen védtelenné.

Szeparatisták harminc évvel ezelőtt voltak, amikor el kívántak szakadni a Szovjetunió végnapjaiban Azerbajdzsántól, amit Sztálin döntésének köszönhettek. Azóta önálló társadalmi és politikai struktúrát alakítottak ki iskolákkal, egyetemekkel és kórházakkal, és igyekeztek életüket, keresztény kultúrájukat életük árán is megvédeni.

– Egy korábbi interjúban, amit a portálunknak adott, vázolta a térség történelmét, a mostanra kialakult összetett politikai helyzetet. De mi történt az elmúlt napokban?

– Ezúttal is távolabbról kezdem. A Dél-Kaukázusban járunk, egy etnikailag is sokszínű térségben, ahol keresztény és nem keresztény közösségek laktak egymás mellett, még a Szovjetunió megalakulásának az idején is. Például az egyik ilyen, etnikailag is sokszínű területen, Nahicsevánban körülbelül 50-55 százalékban örmények laktak és azeriak, egészen a Gorbacsov-féle peresztrojka beköszöntéig, azaz a ’80-as évek végéig. Ekkor, amikor a hegyi-karabahi konfliktus is kezdődött, Nahicseván egyik pillanatról a másikra örmények nélkül maradt, ugyanis nem maradt más választásuk a helyieknek, csak a kivándorlás az etnikai feszültségek miatt.

Nahicseván pedig – ahol a kora újkorban örmény katolikus missziósok is működtek, és a terület az örmény keresztény kultúra által volt meghatározott – hetek alatt vált színtiszta azerivá. Az 1990-es években Azerbajdzsán még a középkori örmény temetőt, az UNESCO védnöksége alatt álló művészien faragott keresztesköveket, az úgynevezett dzsulfai temetőt is lőtérré zúzta be, így gyakorlatilag megszűnt az évezredes örmény jelenlétnek még a nyoma is.

Ekkor az örmények azt mondták – mivel két fronton nem harcolhattak –, hogy tartsák meg Hegyi-Karabahot, ahol a Szovjetunió végnapjaiban is 70-80 százalék volt az örmények aránya. 1993-tól kezdve harminc éven át tanúi lehettek az ott élők a politikai, gazdasági fejlődésnek: önálló parlament alakult, iskolák létesültek. Megalakult az önálló örmény apostoli egyházmegye, felújították a Szovjetunió idején gazdátlanná vált örmény templomokat és kolostorokat.

Örmény ismerőseimmel beszélgetve a múlt hét elején azt tapasztaltam, hogy mindenki attól félt, nehogy egy „újabb nahicseván” következzen be, ami a hegyi-karabahi örmény kultúra végét jelentené.

Sajnos most azt kell látnunk – péntek óta –, hogy éppen erre kell felkészülni. Az örmény kereszténység és kultúra évezredes helytállása szűnik meg ezen a területen.

– Mely keresztény kulturális kincsek mehetnek veszendőbe? 

– Többször jártam Amaraszban, s az ottani templomba lépve azt éreztem: ez a szent hely a keresztény kultúra legkeletibb bástyája. A 4. és 5. században az örmény kereszténységet leginkább meghatározó szentek, Világosító Szent Gergely és Szent Meszrop Mastoc nyomain haladva 1600 év kereszténységének a lenyomatait lehetett ott számba venni. Amarasz három nappal ezelőtt esett el – 2020 után ugyanis még azon a területen feküdt, amelyet örmények és az orosz békefenntartók ellenőriztek.

De ugyanígy jártam Gandzaszarban is, amely egy időben örmény katholikoszi székhely is volt, és az örmények büszkesége. A hegyen lévő templomot bár bombázta Azerbajdzsán 1993-ban, a bomba nem robbant fel a templom falában és a templom érintetlenül megmaradt. Sajnos Gandzaszart is elhagyták az örmény papok, most a hét végén az is azerbajdzsáni fennhatóság alá került.

Ezeknek és számos más templomnak pedig a sorsa az lesz, hogy a kereszteket, örmény feliratokat levakarják, és vagy mecsetté vagy az Azerbajdzsán kormánya által létrehozott műegyháznak, az úgynevezett „udi közösségnek” adják. Legalábbis az elmúlt három év tapasztalatai alapján erre számíthatunk.

Az udi közösséghez mindössze magyarázatként szeretném hozzáfűzni, hogy az azeri kormány által létrehozott mesterséges közösség – az ő terminológiájuk szerint – egy „keresztény albán egyház” és a középkori kaukázusi Albániával (nem keverendő össze a balkáni országgal – a szerk.) kontinuus. Vagyis az azeri nacionalista ideológia azt igykeszik sulykolni, hogy az örmény feliratoktól és keresztektől megtisztított – sokszor bizonyíthatóan 4. századi alapítású, kora középkori örmény templomokat – „visszaszolgáltatják” eredeti tulajdonosaiknak.

Az ottani örmény kereszténység jelenleg tehát visszafordíthatatlanul a végnapjait éli.

– Rafajel Minászján örmény katolikus pátriárka szeptember 19-i felhívásában azt írta: „Ez a nép már halálra van ítélve, mentsük meg őket. Hol van a nemzetközi közösség lelkiismerete ilyen bűncselekmény láttán?”

– Az örmény katolikus egyház Libanonban székelő pátriárkája nagyon komoly hangvételű felhívást tett közé, a helyzet súlyossága miatt az örmény katholikosz pedig elhalasztotta a szent olaj (myron/mirha) hagyományos szentelési szertartását, amelyre egy 1700 éves hagyomány szerint csak hétévenként kerülhet sor, s amelyre rendszerint számos nemzetközi vendég ellátogat. Ezt a napot, október 1-jét nemzeti gyásznappá nyilvánították.

– Mi zajlik jelenleg Hegyi-Karabahban?

– Az örmény papok temetnek a nap minden órájában, az egyház pedig a végnapjait éli. Gondoljunk csak bele: a fent említett Amarasz temploma mellett a területen található Dadivank is, amit Szent Tádé apostol tanítványa által alapított, kora keresztény kolostorként tisztelünk, valamint számos olyan templom és kolostor, amely a keleti keresztény kultúra évezredes jelenlétének a tanúja.

Dadivank, a Szent Tádé apostol tanítványa által alapított kolostor Hegyi-Karabahban 

Nehéz felfognunk, de ki kell mondanunk, hogy ezek a világ hallgatása mellett most egyik napról a másikra szűnnek meg.

Aki ugyanis életben maradt, igyekszik elhagyni a térséget. A most földönfutóvá, hajléktalanná vált 120 ezer örmény keresztény, akik a Szovjetunió ateizmusát és az elmúlt harminc év bizonytalanságát is túlélték, mostantól sajnos nem tudnak a továbbiakban ezekről gondoskodni.

– Ez a teljes népességet jelenti Hegyi-Karabahban…

– Igen, ennek a népességnek a 70-80 százaléka biztosan elmenekül. Lehet, hogy lesznek olyan emberek, akik a családjuk sírjait az életük árán sem hagyják el, vagy azt mondják, hogy az elnyomást majd valahogy túlélik… De jelenleg azt lehet látni, hogy tömegek állnak sorban a Sztepanakerttől a határig húzódó, az azeriek által ellenőrzött Lacsin korridoron, és az egyébként 1 órányi autóutat most 28 óra alatt, araszolva tudják csak megtenni, ivóvíz, élelem nélkül.

Nem beszélve arról, hogy olyan emberekről beszélünk, akik 9 hónap óta szenvednek: a korridor 2022 decembere óta le volt zárva, élelmiszer-, gyógyszerutánpótlás nem volt, Megállt a gazdasági élet. A kiéheztetett lakosság szeptember 19. után így pszichésen végképp szörnyű állapotba került, a családoknak az az egyedüli céljuk, hogy ebből szeretteikkel együtt valahogyan élve ki tudjanak jönni. Hosszú távú céljaik egyenlőre nincsenek és nem is lehetnek: jelenleg Örményországban az orosz-ukrán konfliktus óta betelepülő oroszországi üzletemberek és lakosság miatt szabad lakások gyakorlatilag nincsenek, és az árak is nagyon elszabadultak. Tehát

az anyaország bár igyekszik mindent megtenni a 120 ezer fő befogadásával kapcsolatban, a helyzet azonban nemcsak Karabahban, de Örményországban is drámaivá fog válni a következő napokban.

– Az örmény nép újabb tragédiáját látva a jövőt illetően rengeteg a kérdőjel. Ön szerint milyen fejleményekre lehet számítani?

– A múlt éjszakai információk szerint a határnál az azeriek egyelőre csak a menekülők létszámát jegyzik fel. Részleges amnesztiát hirdettek a karabahi katonák – tehát gyakorlatilag a teljes férfi lakosság – számára. Ugyanakkor ezt óvatosan kezelném, ugyanis Agdam városában, amelynek területét 2020-ban foglalták el az örményektől, egy 10 ezer fő befogadására alkalmas börtönt építettek föl. Ne feledjük, a magukat és hazájukat védő örmény katonákat az azeriek háborús bűnösöknek tartják. A korábbi örmény politikai vezetőket a határon azonban letartóztatták, így Ruben Vardanyant felesége mellől egyenesen Bakuba hurcolták, és nyilván egy kirakatpert rendeznek meg ellenük.

Jelenleg mindenki menti az életét, a helyzet azonban rendkívül bizonytalan.

– Az úton lévők kapnak-e bármiféle humanitárius segítséget?

– Az örmény határt átlépve várja a menekülőket a Nemzetközi Vöröskereszt. Van, aki barátokhoz, rokonokhoz utazik, mások várhatóan Oroszországba költöznek, de sokan vannak, akiknek nincs hova menniük, számukra menekülttáborokat létesítenek Örményországban.

– Ferenc pápa többször is felszólalt az örmények ügyében… 

– Rendkívül fontos Ferenc pápa megynilatkozása ezen a téren. A keresztény, egyáltalán a nyugati világ – a pápa 2015-ös szavai után, amikor az örmény népirtás századik évfordulóján a genocídiumot nevén nevezte – gyakorlatilag felébredt, és mind az USA, mind a nyugat-európai államok többsége genocídiumként határozta meg az örmények elleni 1915-ös népirtást.

Bízom benne, hogy szavai most is felhívják a világ vezetőinek, és különösen a keresztény állami vezetőknek a figyelmét arra a borzalomra, ami a keresztény világ legkeletibb védőbástyáján történik ezekben a napokban.

Sajnos már közel 50 ezer fő elhagyta Hegyi-Karabahot, nem hiszem, hogy sokan maradnak. A mai nap lehet arról olvasni, hogy Németország, illetve az USA kezdeményezésére akár Karabahba küldendő békemisszió is létrejöhet. Sajnos amire ők odaérnek, addigra a terület ki fog ürülni, a misszió így egy elkésett, értelem nélküli próbálkozásként értelmezhető. Nyilván, ha ez időben meg tudott volna valósulni, az biztosíthatta volna a helyben maradók számára a kulturális, nyelvi autonómiát akár ENSZ-békefenntartók által is. Így máshoz vélményem szerint nem, csak az üresen maradt templomok ideig-óráig való megőrzéséhez fognak tudni ezek hozzájárulni.

Szerző: Körössy László

Fotó: Vatican News; Lambert Attila (portrék)

Magyar Kurír