Az örmény történelem, a genocídiumot követő legszomorúbb eseménye zajlik a szemünk előtt napjainkban. Ha még sarkosabban fogalmaznék, akkor annak folytatása. A Lachin szoros álcivil lezárásával az elmúlt évben kiéheztetett, végletekig elgyengült örmény szülőföld azeri hadsereg által, a békefenntartók passzív asszisztálásával végrehajtott, és a nemzetközi diplomácia már oly jól ismert némaságával, közönyével vagy cinizmusával körülölelt bekebelezése százezernyi örmény sorsát és életét pecsételi meg. A helyzet kétségbeejtő. A kornidzor-i hídnál már most ezrek várakoznak a határ mentén s a tömeg egyre csak nő. Menekültoszlopokról készülnek képek nagy felbontásban a világsajtó számára, melyek – évszázados időbeli és minőségi különbség ide-vagy oda – kísértetiesen hasonlatosak a genocídium időszakából fennmaradt, fekete fehér, elmosódott fotográfiákkal. A tragikus történet folytatódik. Felelősséggel tartozunk minden leírt és nyomtatott sajtóban vagy online napvilágot látó sorért. Ezek a megfogalmazások tükrei lelkivilágunknak, melyből alig érezhető valami együttérzésből és az igazság kereséséből, jeleznek viszont közönyről és értékzavarról, erkölcsi és morális mélységekről. Arcah nem egy távoli, másik planétán zajló esemény, aminek nincs jelentősége az Ukrán-Orosz, Nyugat- és Kelet-Óceánia orwell-i háborújának árnyékában és a harmadik világháború fenyegetésében. Érteni kell, hogy ami zajlik, az Trianon méretű földcsuszamlás az egyszeri ember, s a térség teljes lakosságának életében is. Ezek az arcahi emberek, akik jelen esetben örmények és keresztények is, nem szeszélyből döntöttek úgy, hogy elhagyják otthonaikat. Nem a jólét és gazdagodás iránti vágy, egyszerűen csak a kétségbeesés és az életben maradás kergeti őket tovább. Menekülnek a kegyetlen atrocitások, mészárlások, vérszomj elől, mellyel az azeri hadsereg fenyegeti Arcah örmény lakóit. Az erőszakos azeri annexió óta nap, mint nap érkeznek hírek ártatlanok százainak meggyilkolásáról, és nem lehet kétségünk afelől, hogy a megszállók szemében az örmények élete mit sem számít. Kérem tehát a média, témával foglalkozó munkatársait, hogy kellő együttérzéssel tudósítsanak ezekről a sorsfordító eseményekről, melyeknek áldozata egy sokat szenvedett nép, mely csak békében próbált élni és boldogulni szeretett szülőföldjén.