Egy kis örmény család Ukrajnából a milliók közül, akik otthonaikat hátrahagyva menekülni kényszerülnek az ismeretlen jövőbe, ismeretlen helyekre. Nem tudják mi vár rájuk, hol hajtják álomra fejüket. Elcsigázottan, elveszetten, fáradtan és kialvatlanul futott be velük a vonat ma reggel Budapestre. Kilencvenhez közeli nagypapa és nagymama, a családfő és felesége, két kamaszkorú lánygyermek. Az Örmény Kulturális Központban pár órára meg tudtak pihenni, mielőtt felszálltak volna újra a nyolcas vágányról induló másik vonatra, ami viszi őket tovább. Könnyek között búcsúztak tőlünk. Hihetetlen számukra, hogy annyi viszontagság után Magyarországon ennyi segítséget, figyelmet és gondoskodást kaptak. Igaz barátokat találtak. Pedig szerettünk volna még ennél többet is tenni. Mondjuk megállítani egy értelmetlen, mindent szétdúló háborút, visszaadni az otthonokat, a biztonságot, az egyszerű szürke hétköznapokat… de ehhez úgy tűnik nagyon, nagyon, nagyon kevesek vagyunk. Hát, ilyen napjaink vannak, szívszorítóak és felemelőek egyszerre, de azért jó lenne, ha már nem lennének ezek az érkezésekkel, újraindulásokkal, bizonytalansággal, álmatlansággal és elveszettséggel teli napok. Jó utat, kis család, találjatok otthonra és boldogságot!